Semmi lazítás! Ne fáradjunk el a jóban, velünk az Isten!
Kedves Fiatalok! Az „új esztendőben új szívekkel”, de a múltat, annak példaképeit nem feledve haladunk tovább Krisztus követésében. A január hónapban is jónéhány kiváló szentéletű embertársunkra emlékeztünk és emlékezünk. Közülük Bosco Szent Jánost állítanám elétek, mint követendő példát. Szegény családban született, korán félárva lett, sokat kellett dolgoznia, hogy tanulhasson, papként a kallódó ifjúság felemelésén és megmentésén fáradozott, olykor rengeteg rosszakarat és gáncsoskodás közepette. Nos e rövid életútvázlat is talán azt mondatja veletek, hogy nem cserélnétek el vele az életeteket. Én is így vagyok vele. Azonban pontosan ez az egyik legfőbb ok, amiért Don Boscót kedvelem, tisztelem és követésre méltónak tartom. Sőt meg vagyok győződve, hogy emiatt lehet hiteles példakép számotokra is.
A kezdetek
Két éves amikor meghal az édesapja és az amúgy is szegényes körülmények között élő család még szegényebb lett. Már gyermekként is dolgoznia kellett, de azért is megdolgozott, hogy tanulhasson. Édesanyja egy mélyhitű imádságos asszony volt, aki fiát is imádságos emberré nevelte. Sokatoknál előfordul, hogy csonka családban vagy anyagi gondokkal küzdő családban nőtök fel. Szentünk példája arra tanít, hogy ez nem feltétlenül kell, hogy hátrányt jelentsen. Az életünkben megtapasztalt rossz, fájdalom és egyéb negatívumok nem feltétlenül predesztinálnak egy ócska életre. Megedzhetnek, megerősíthetnek, megtaníthatnak helyes értékszemléletre.
János atya hasonló hátránnyal indult, mint későbbi védencei, „fiai”. Belőle is válhatott volna börtöntöltelék, vagy akasztófavirág. Ő azonban nem adta fel, megvívta a küzdelmeit és jó, szentéletű emberré lett.
A képességek
Ügyes volt, mozgékony, jó szervezőkészsége volt, mai fogalmakkal élve mondhatjuk, hogy kreatív volt. Ezen képességeinek a felhasználásával, már gyermekkorában is összegyűjtötte maga körül a gyermekeket és fiatalokat. Papként pedig ezen képességeinek köszönhetően kezdett el tevékenykedni Torinó városának szegénysorsú ifjúságáért, amelynek gyümölcse a Szalézi szerzetesrend lett. Nektek is vannak talentumaitok, jó képességeitek, adottságaitok. Ezeket azért kaptátok, hogy alkossatok, hogy másoknak a hasznára legyetek, hogy egy normálisabb világot építsetek, hogy Isten Országának legyetek építőmunkásai.
Milyen talentumaitok vannak? Mire használjátok őket? Mivel járultok hozzá szűkebb és tágabb környezetetek jobbá, szebbé, többé tételéhez?
Különösen is fontos ez napjainkban amikor mindenki sopánkodik, hogy ez sem jó, meg az sem jó, meg semmi sem jó. De mit tesznek, hogy jobb legyen? Don Bosco is nyavajoghatott volna, hogy milyen pocsék hely ez a Torino, ahol a fiatalok helyzete kilátástalan. Ő azonban tudta, hogy ez önmagában kevés, ezért inkább cselekedett.
A buktatók
Az 1800-as években ugyanúgy, mint napjainkban, mind világi, mind pedig egyházi részről voltak kerékkötői. Rálőttek, máskor a bolondokházába akarták zárni. Ő azonban furfangosan, leleményesen, és rendületlen hittel, reménnyel és szeretettel tette tovább a dolgát. „Az Istent keresőknek minden a javára válik.” Neki ezen akadályok is a javára váltak. Nemcsak megedzették, hanem hitelessé tették. Mivel a kereszténység a realitások vallása és nem rózsaszín ködös leányregény, ezért tudnotok kell, hogy ha tenni akartok az emberiségért, a világért, akkor nem mindenki fog támogatni titeket. Lesznek károgók, akik a kedveteket akarják elvenni. Lesznek,akik tudatosan akadályoznak benneteket és találkozhattok közönnyel, ami az ellenszélnél is rosszabb sok esetben. Ilyenkor gondoljatok Don Boscora. Az ő hitével, reményével, szeretetével vívjátok meg küzdelmeiteket.
Szeretettel:Roland atya
