Cikizés, bántás, beszólogatás a suliban

Rengetegen élnek át a mindennapokban bántó pillanatokat egy olyan intézményben, ahol pedig az összefogás, egymás segítése, a közös tanulás és élmények lennének a főszerepben. Hogy miért van ez így, annak számtalan oka lehet, minden történet más és más, ahogyan a személyiségeitek, a reakcióitok, a megoldási módjaitok is.

„Sajnos én is voltam már cikizve, piszkálva, de vagy nem törődtem vele, vagy mondtam a másiknak valami olyat, amiről tudtam, hogy békén hagy. Általában nem mondom el se a tanáraimnak, se a szüleimnek az ilyen problémáimat, próbálom mindig megoldani egyedül, vagy ha nagyon rosszul esik, akkor elvonom a figyelmem rajzolással, olvasással. De nem mindig jó, ha magamba fojtom a dolgokat, ezért ha komoly témáról van szó, akkor minél előbb szólok valakinek, akiről tudom, hogy segíthet. Van egy lány osztálytársam, akit interneten és a suliban is zaklattak, és soha sem szólt senkinek. Én próbáltam segíteni neki, többször is szóltam a tanárunknak, de egyedül, vagyis nélküle nem tudtam tenni érte. Szerintem sokszor a tanárok nem veszik olyan komolyan ezt a témát, mint kellene, egyszerűen hozzászoktak, hogy így viselkednek a diákok. Nálunk mindennapos a másik piszkálása, az osztályban már észre se vesszük gyakran, ha valaki valakinek olyat mond, ami talán rosszul esik, bántó.” (Emese, 13)

„Régebben engem is cikiztek, de most már nem nagyon. Volt olyan, hogy megfogtak kint az udvaron, beletettek egy talicskába, vagy legurítottak, ledobtak a dombon, és olyankor azt mondták, hogy disznóvágás. Nemcsak engem, de a barátomat is, aki egy picit meg is sérült. Az egyik tanárunk végignézte az egészet, a többiek meg csak mosolyogtak, meg röhögtek, mi meg nem nagyon tudtunk visszavágni, mert ők nagyobbak voltak, hatodikosok, hetedikesek. Ez nagyon sokszor a hobbijuk volt, a kisebbeket szekálni. Szerencsére most már nincs ilyen, mert szóltunk a tanárunknak, és otthon is elmeséltük, ezért a szülői értekezleten beszéltek erről, és szerintem utána az anyukák beszélgettek ezekkel a fiúkkal.” (Tomi, 11)

„Jók a jegyeim, és sportolok is, az úszás érdekel, és már van is pár jó eredményem. Nemrég kezdtem el a gimit, amit nagyon vártam, de vannak olyan fiú osztálytársaim, akik stébernek, meg tanárok kedvencének, meg jófiúnak hívnak. Ez még az elején poénos volt, én is nevettem velük, de most már zavaró és bántó is. Szerintem nem viselkedem furcsán, nem is vagyok az az állandóan jelentkező típus, nekem csak simán fontos a tanulás meg a sport, de ettől még nem szeretném, hogy kiközösítsenek. Jó lenne, ha ezt abbahagynák, és inkább megismernének, mert most nem sok barátom van az osztályból, bár szerencsére a lányok nem cikiznek. Néha úgy érzem, csak a féltékenység beszél azokból, akik beszólogatnak, de nem akarok visszavágni, inkább hagyom őket, hátha megunják.” (Barnabás, 15)

Sokakat a külsejük (túl vékonyak vagy éppen kicsit husisak, nagyon magasak vagy kifejezetten alacsonyak, szőke hajúak, vörös hajúak, szeplősek, szemüvegesek stb.) miatt, míg másokat teljesítményük (legyen az jó vagy rossz), vagy a magánéletük miatt csúfolnak.

„Elváltak a szüleim, és emiatt sokat cikiznek a suliban. Ha nem sikerül olyan jól a dolgozatom, vagy mondok valamit, amit ők furának gondolnak, mindig azt sugdossák, azért vagyok ilyen, mert szétmentek a szüleim. Nálunk az osztályban kevés az ilyen, mint én, velem viszont ez nemrég történt meg, szerintem még új nekik az információ, és ezért csámcsognak ezen. Fáj, hogy ezt csinálják, mert nem is ismernek engem, és nem az én hibám, hogy ez történt otthon. Anyának elmeséltem ezt, ami segített, hogy kicsit megnyugodjak. Nemsokára gimnáziumba megyek, remélem, hogy ott már nem fognak ennyire piszkálni ezzel, és szívesebben megyek majd be az osztályba, ami most nem igaz.” (Anna, 14)

Lehetnek ezek a szüleid, de akár a nagyszüleid is, ha közel állnak hozzád, az osztályfőnököd, vagy valamelyik tanárod, az edződ, a szakkörvezetőd, bárki, aki, ha szükséges, érdemben tud segíteni neked azért, hogy véget érjen a bántás, és jobban, biztonságban érezd magad.