(Munkám) Hivatásom: tanár

Jelentés. Reggeli ima. Csöndben leülés. -Na gyerekek, akkor menjünk sorba, kinek milyen panasza van? Sorban rakják fel a kezüket. Miközben név szerint írom fel, hogy házi vagy felszerelés hiány, azon gondolkozom, hogy ennek van értelme? Van értelme, hogy rákattintok a Krétában a kis házikóra, vagy a füzetre, és a szülő egyből kapja az értesítést, és különben is egyáltalán megnézi? Elhessegetem ezeket a gondolatokat a fejemben. Nézzük, ki feleljen a rímfajtákból. Húzunk egy nevet az osztály kis dobozából, egy félévben egy passz lehetősége van a diákoknak, és ha okosan csinálják, pont akkor, amikor nem készülnek, el is tudják lőni. Kiss Veronika, állj fel kérlek. -Tanárnő, én inkább passzolok. - Rendben, akkor ebben a félévben már nem lesz több lehetőséged, jól meggondoltad? -Igen. -Tóth Gergely, te vagy a következő. – Nekem nem volt időm tanulni, kérem az egyest. Gergely már tudta, hogy nem tud passzolni. Beírom az egyest. -Kovács Péter. – Jó, megpróbálom, bár szerintem nekem is egyes lesz. Kap három vers idézetet, meg kell határoznia, hogy milyen rímben csendülnek össze a sorvégek. Tragikus, mindent össze vissza kavar. Felteszem magamban a kérdést. Érdemes? Miért fontos ezt tudnia? Miért szánok rá 45 percet az életemből, hogy évről évre megtanítsam ezt a gyerekeknek? Lehet, hogy ő lesz nemzetünk következő költője, és akkor még azt sem fogja tudni, hogy mi az a páros rím? Adtam neki egy kettest… Szomorúan távozok a teremből.

Megyek át egy másikba, az osztályomhoz. De miközben sétálok a folyosón megkeres egy diák, hogy nagyon rosszul sikerült a dolgozata, szeretne javítani, mit adjon be. Mondom neki: gondolkodom egy fogalmazás témán, holnap megkereslek. Berakom a könyveimet a tanáriba, hogy kicseréljem egy másikra, miközben látom, hogy ma délutáni helyettes leszek a napköziben. Elszomorodok, délután irodalmi estre mentem volna, de le kell mondjam. Bemegyek az osztálytermembe. A diákok körém gyűlnek, és mindegy, hogy miről beszélek, ők szeretnének hallgatni. Néhány gyerek családi háttere labilis, én vagyok a támasza, várja tőlem a figyelmet, az elismerést. Meghallgatom őket. Becsöngetnek, izgulnak, mert felelés lesz a Toldi Előhangjából. Párosan feleltetem őket. Tudom, hogy az egyik lánynak gondja van a versmondással, remélem párban menni fog. Elakad. A szívem szakad meg, tudom, hogy tudja. Lefelelt nagy nehezen, de ez nem ötös. Mikor vége az órának kérem, jöjjön egy üres terembe, mondja fel ott, csak nekem. Elkezdi, elakad. Kérem, hogy ne nézzem rám, nézze a falat, és menni fog. Nem megy. Annyira sajnálom, közlöm vele, hogy ez nem ötös, sír. Próbálok valami bíztatót mondani, de nem megy, én is mindjárt sírok. Megyek a következő órára, rendkívül elutasítóak, kérdezik: -Már megint valami őrült költőről lesz szó? -Mondom, lehet. Mesélek nekik József Attiláról, nem azt, ami a könyvben van, hanem sokkal izgalmasabb sztorikat, ami még talán érdekelhetné is őket, de nem… Üres tekintetek.

Teszem fel a kérdést, minek koptatom a szám olyanról, ami nem is érdekli őket, vajon mi az, ami igen? Bárcsak tudnék róla mesélni nekik! Kicsengetnek. Fogadóórám van, érkezik egy szülő. Elmeséli, hogy otthon nagy a baj, a felesége beteg, nem sok van neki hátra, a lánya tanulmányi eredménye is valószínűleg ezért romlott. Szeretné, ha támogatnám a lányát, annyira szeret iskolába járni, az osztályban jól érzi magát, megköszöni a munkámat. Letörve helyettesítek délután. Négy óra, sietek a buszhoz, otthon már várnak a magántanítványok. Este hét, elment az utolsó diák is. Hazaér a férjem, kérdezi: na milyen volt a napod? Azt válaszolom: hosszú, de megéri…

Ha kíváncsi vagy, hogy mit gondolnak a tanárokról, és tiszteletről a többiek, kattints a linkre.