Evészavar, van kiút

Miért pont pszichológiát kezdtél el tanulni? 

Az anorexiából való gyógyulásom után rájöttem, hogy az emberek nagy többsége nincs tisztában az evészavar fogalmával. Azért választottam ezt a pályát, hogy hatékonyan tudjak segíteni másoknak, és megmutassam hogy van kiút, ki lehet jönni belőle úgy, hogy az ember nem állandóan a kilókkal, és a kinézetével foglalkozik.

Mi is valójában az evészavar? 

Szeretem a jéghegy hasonlattal szemléltetni. A jéghegy csúcsa ami kilátszik, a túlevés, vagy éppen nem evés, a kinézet, vagy az a viselkedés amin látszik, hogy nincs jól az ember. Viszont sokan elfelejtik, hogy ami igazán lényeges az nem a külső, mert az előbb felsoroltak csak a tünetek, és következmények, ami a lényeges az a víz alatt van, és nem látszik. Ezért is hívják mentális betegségnek. Ha valaki evészavarra gondol, egyből vagy nagyon sovány, vagy elhízott emberekre gondolunk, holott nem a kinézet miatt evészavaros valaki, hanem a mentális dolgok miatt. Van olyan evészavaros, akire ránézésre nem is tudnád megmondani, hogy egy súlyos mentális betegséggel küzd.

Nálad mik jelentek meg a jéghegy alján? 

Én ezt két részre szoktam bontani, külső és belső okokra. Az egyik külső ok, a hozott minta a szüleimtől. A gyerekkorom úgy telt, hogy a szüleim mindig diétáztak, soha nem voltak megelégedve magukkal, és nem is dicsérték magukat. Ezért én is azt tanultam, hogy soha nem lehetek elégedett a testemmel, mert hoztam egy genetikát, a hízékonyságot. A másik külső ok amit azonosítani tudtam, az az iskolai verbális bántalmazás. A belső okok közé sorolnám, hogy szorongóan kötődő vagyok, ez azt jelenti, hogy kapcsolataimban nagyon félek hogy nem vagyok elég, és ezért majd elhagynak, azért pedig hogy szeressenek mindent megteszek. A másik belső ok, hogy érzékenyebb típus vagyok.

Hogyan kezdődött nálad az evészavar? 

Én gyerekkoromban eléggé megfelelési kényszeres voltam. Három húgom van, akikhez elég hamar kellett igazodnom, egyre több feladatot kellett ellátnom, megfelelnem az elvárásoknak. Személyiségemből fakadóan maximalista vagyok, mindig az mozgósított, hogy megfeleljek másoknak. Amikor általános iskolás lettem, nagy vágyam volt, hogy beilleszkedjek az osztályba. Hamarabb kezdtem el serdülni mint a többiek, megváltozott a testem, és ezt nem csak otthon, hanem az iskolában is észrevették. El is kezdtek miatta bántalmazni, olyan szavakkal illettek mint pl. koca. A legbántóbb beszólás az akkori osztálytársamtól érkezett, aki azt mondta a sorakozó közben, hogy bárcsak elütne engem egy kisbusz. Ezek után a következő évet egy másik iskolában kezdtem, ahol még jobban bennem volt a beilleszkedési vágy. Elkezdtem figyelni arra, hogy mit eszek, mibe öltözködöm, mennyit mozgok, és hatodik végére teljesen úgy néztem ki mint a többi lány. Büszke voltam magamra, és reméltem hogy már senki sem fog bántani. Aztán hatodik a végén az egyik lány bulit szervezett, és meghívta az egész osztályt, az egyik focista osztálytársam vicces kedvében lebálnázott, mindenki előtt. Hosszú évekig nem is tudtam kimondani, azt a szót hogy bálna. 

Mikor indultál el a lejtőn?

Hetedikes koromban, amikor a lány osztálytársaim fogadalmakat tettek egymásnak, hogy hogyan fognak még jobban lefogyni. Elkezdtem nagyon megszorítani az étkezéseimet, próbáltam “elfelejteni” enni, ahogy a többiek tették, és egyre többet mozogtam az otthoni ellipszis tréneren, először naponta félórát, aztán egy órát, aztán másfelet…

Az osztályban én voltam az egyik legjobb tanuló, és amikor vacsorázni hívtak azzal takaróztam, hogy már ettem, és tanulnom kell, ez egy jó indok volt az eltűnésre. Három hónap alatt 15 kilót fogytam a már amúgy is normális súlyomból, és a tükör előtt még mindig azt hittem hogy van mit lefaragni a testemből.

Ha érdekel mi történt Csengével olvasd tovább a második részben.

És ha nem csak olvasnál a témában, nézd meg Gersei Csengével készült videónkat!