Mi is az a tanúságtétel?
Csenge gondolatai
Sokáig azt gondoltam, hogy ha valaki tanúságot tesz, az azt jelenti, hogy elmeséli, hogy milyen reménytelen volt az élete, majd egyszer csak hallott Jézusról, találkozott Istennel, és utána boldogan élt, míg meg nem halt... és persze tovább is, hisz ott van az örök élet! De kicsit felnőttebb fejjel és több tapasztalattal, azt mondhatom, hogy ez azért nem ilyen egyszerű. Illetve nem muszáj minden tanúságtételnek egy egész élettörténetet elmondania, ráadásul általában nem ilyen hiper-szuper a megtérés utáni élet. Hiszen ha Isten belép az életünkbe, nem lesz könnyebb dolgunk... viszont Istennel együtt sokkal jobb szembenézni a nehézségekkel.
Tanúságtétel gyanánt kicsit írnék a Jóistennel való kapcsolatomról. Szerencsésnek tartom magamat, mert szüleim mindketten megkapták a hit ajándékát, s ebben a házasságukban segítik egymást, együtt növekednek. Így engem és a két testvéremet is katolikusnak neveltek: vittek minket misére, katolikus iskolába jártunk mindhárman. Úgyhogy azt mondhatom, hogy amióta az eszemet tudom, hiszem, hogy van Isten.
17 éves koromban a keresztanyukám mesélt egy vallásos táborról, és végül a két lányával együtt elmentem oda: a Táborhegyi Napokra. A hely varázsát részben az is adja, hogy a kis falu, Homokkomárom olyan, mintha a világ végén lenne – de a jó értelemben! Egy domb tetején, a falu legvégén van egy kis templom és mellette két ház, ahol a Nyolc Boldogság Közösség apácái élnek. Nagyon nyugodt és békés hely, azonban számomra a legnagyobb élmény az a kedvesség volt, amivel a nővérek és a velem együtt táborozók fogadtak, és az a szeretet, amivel felém fordultak. Olyan érzés volt, mintha egy kis mennyország lenne a ,,tábor hegyén”.
Egyik este, a tábor vége felé volt egy közbenjáró imaest, ahol imádkoztak értem. Azt mondták, hogy a Jóisten nagyon szeret, és nekem csak el kell fogadnom ezt a szeretetet. Abban a pillanatban tényleg nagyon intenzíven megtapasztaltam az Isten jóságát és kegyelmét, az Ő jelenlétét.
Úgy tekintek erre a találkozásra, hogy én akkor tértem meg először úgy igazán – a gyermeki hitem elkezdett felnőtt hitté cseperedni. Nagyon lelkes voltam a tábor után, fenn akartam tartani ezt a jó érzést. Valahogy úgy képzeltem, hogy ezentúl mindig érezni fogom Isten jelenlétét... vagy legalábbis ha jól imádkozom, akkor biztos. Aztán persze meg kellett tapasztalnom, hogyha Jézust követem, akkor ugyanúgy lesznek nehézségeim, talán még komolyabbak is, mint addig.
Jézus élete sem arról szólt, hogy lejött közénk, okosságokat mondott, amit aztán mindenki szívesen fogadott, majd mint aki jól végezte dolgát, dicsőségben visszament szeretett Atyjához a mennyországba. Jézus lejött közénk, kitárta szívét, hogy aztán azzal szembesüljön, hogy a legtöbben nem fogadják el a szeretetét, nem akarnak változtatni a jól megszokott életükön. És ha ez nem lenne elég, még üldözték is tanításaiért, ha pedig csodát tett, félelem fogta el az embereket, vagy még így sem hitték el, hogy Ő az Isten Fia. De Jézust sosem tántorította el az emberek visszautasítása. Mindig is szeretett minket, és soha nem szűnik meg irántunk a szeretete. Hisz meghalt értünk, hogy mi is egyszer feltámadhassunk az örök életre.
Jézus rengeteget szenvedett, de mindig az Atya mellett döntött. Szóval ha mi is Jézus útját járjuk, valószínűleg nekünk is jutnak problémák, nehézségek. Egyszer Anya azt mondta nekem, hogyha kísértést érzek, akkor az azt jelenti, hogy jó úton haladok. Ami először furán hangzik, viszont ha jobban belegondolok, a kísértés önmagában nem bűn, sokkal inkább az számít, hogy hogyan kezelem azt. Vagyis ha van egy akadály, ami Isten és közém áll, akkor tekinthetek arra úgy, hogy Isten elég erősnek gondol ahhoz, hogy leküzdjem azt – de nem egyedül, hanem vele együtt! Visszakanyarodva a történetemhez, ezután a tábor után volt olyan időszak, amikor mindennap imádkoztam és közel éreztem magam Jézushoz; de volt, hogy semmit nem éreztem, és eltávolodtam Tőle.
Két évvel később, 19 évesen ismét elmentem a Táborhegyi Napokra. Bevallom, volt bennem egy elvárás Isten felé: ugyanazt a jó érzést szerettem volna megtapasztalni, amit az előző táborban. Amikor elérkezett a várva várt közbenjáró imaest, kimentem, hogy imádkozzanak értem – és nem éreztem semmit. De tényleg, egyáltalán nem volt bennem semmi változás, semmi békesség nem árasztott el, semmi... Visszaültem a helyemre, és rájöttem, hogy haragszom Istenre. Kérdőre vontam, hogy miért történik ez velem? Elégedetlen voltam, és nem értettem, hogy miért nem éreztem semmit. Az az egy óra nagyon nehéz volt – nehezteltem Rá, de tudtam, hogy butaság, küzdöttem, hisz szeretem Őt, nem akartam rá haragudni. Amikor sikerült lenyugodnom, bocsánatot kértem Istentől. Ráeszméltem, hogy mennyire felesleges ezen szomorkodnom – hiszen még mindig megvan mindenem, amire szükségem van. Sőt, az Isten akkor is ugyanúgy szeret, ha én ezt nem érzem!
Miután hazamentem, a lelkivezetőm segített abban, hogy megértsem, miért volt erre a tapasztalásra szükségem: csak így tudtam megérteni, hogy Isten szeretete független attól, hogy én hogyan imádkozom, mit csinálok; és ha nem érzem közel magamat Hozzá, Ő akkor is ugyanúgy szeret. Illetve ez a tapasztalás megtanított arra, hogy a hit, az Istenkapcsolat is hullámzó dolog, mint a legtöbb dolog az életünkben. Ha ezt tudatosítom, amikor egy hullámvölgyben érzem magamat, akkor kicsit megnyugszom, hiszen ez teljesen rendben van.
A legjobb dolog, amit egy ilyen nehéz időszakban tehetünk az az, hogy nem adjuk fel. Az ima ugyanannyit ér akkor is, ha bizonytalanok vagyunk annak sikerességében. Isten nem várja el, hogy teljesítsünk, ő még azt se várja el, hogy viszont szeressük. Igazából teljes szabadságot ad nekünk, és ha úgy döntünk, hogy befogadjuk Őt az életünkbe, nagyon fog örülni nekünk. És ha nem is látjuk rögtön a változást, biztos, hogy elhalmoz az Ő ajándékaival: békességgel, kegyelemmel, kitartással, hittel, reménnyel és szeretettel.