Evészavar
Második rész
Meghallottad az evészavar szót, és máris egy nagyon vékony ember jutott eszedbe? Nem vagy egyedül! De az evészavar nem csak erről szól, sokkal mélyebb mentális betegség, mint hinnéd, nem csak a külsőségekben jelenik meg, hanem belül is, amely évekig tartó felépülést igényel. Most a felszín alá evezünk Gersei Csengével a Pázmány Péter Katolikus Egyetem pszichológia szakos hallgatójával, bloggerrel, és nem utolsó sorban egykori anorexiával küzdővel.
Hogyan teltek a mindennapjaid?
Minden napomat azzal indítottam hogy ráálltam a mérlegre, és ha azt mutatta amit szerettem volna akkor örültem, ha nem, azon voltam egész nap, hogy másnap kevesebbet mutasson. Megszállott lettem, semmi másra nem jutott figyelmem, és időm. Én ezt azért csináltam hogy az emberek elfogadjanak, megfeleljek, hogy legyenek barátaim, de annyira beszűkült a gondolkodásom, hogy a társasági életem megszűnt. Bárhova hívtak visszautasítottam, vagy hazamentem a találkozókról mert mozognom kellett. Egyre jobban elszigeteltem magam. A csúcsok csúcsa az volt, amikor a karácsonyi vacsora után pizsamában elkezdtem edzeni az ellipszis tréneren, annyira le akartam dolgozni azt, amit nagy nehezen megettem. Ezután a szüleim elkezdtek rám jobban odafigyelni, és szakembereket keresni.
Mely szakemberek tudnak az evészavaron segíteni?
Elvittek egy dietetikushoz, de szeretném felhívni a figyelmet, hogy mivel mentális betegségről beszélünk, ezért pszichológus segítségét érdemes kérni. A dietetikus, mivel éppen hogy elértem a normál BMI legalját, azt mondta hogy nincs velem semmi probléma, csak tegyek egy kicsivel több tésztát a levesbe. Pedig akkor már besárgult a bőröm, elkezdett hullani a hajam, töredezett a körmöm, állandóan fáztam, és nem jött meg a menstuációm. Mivel semmi betegség belátásom nem volt, még meg is könnyebbültem, folytathatom azt amit eddig. A szüleim nem hagyták annyiban, elvittek a Heim Pál Mentálhigiénés Központjába, és ott kaptam meg az anorexia nervosa diagnózist.
Hogyan ismerted fel hogy tényleg beteg vagy?
Én az elején nem hittem magam betegnek, azt hittem azt csinálom mint a többi lány. De rá kellett jönnöm, hogy nem véletlenül nem jön meg a menstruációm, erősödik meg a szőr a karomon, és borult fel a hormonháztartásom. Közölték velem, hogyha így folytatom nem hogy családom nem lesz mert nem tudok gyereket kihordani, hanem egészséges életem se, mert ez egy idő után nagyon veszélyes dolgokkal jár, pl. csontritkulás, szívritmuszavar, végelgyengülés. Minél durvábban folytatja ezt az ember, annál nagyobb a kockázata annak, hogy meghal, mert az evészavar a leghalálosabb mentális betegség. Mikor ezzel szembesítettek, kezdtem látni hogy az amit csinálok, az nem jó. Ekkor kezdtem egyéni és családterápiára is járni.
Hogyan indult a gyógyulás folyamata?
Nehéz volt újra elkezdeni enni. A hitvallásom az volt, hogy inkább utáljam magam én mielőtt más kezd el, mert ez megvéd, ez egy bástya volt számomra. Nehéz volt ezt letenni, és belátni hogy ez nem véd meg, mert úgy is lesznek olyan emberek, akik majd a saját frusztrációjukat próbálják rajtam levezetni, és olyanok is, akik nem kedvelnek majd engem. Két hang élt a fejemben, az egyik aki meg akar gyógyulni, és mindent próbált megtenni annak érdekében hogy jobb élete legyen, a másik pedig ragaszkodott ahhoz az álbiztonsághoz, amit adott ez az egész evészavar. Meggyőződésem volt, hogyha vékony vagyok, akkor boldog vagyok, azt érzem hogy szeretnek, ez véd meg attól hogy piszkáljanak. Olyan erős hiedelmek voltak ezek, amelyeket nehéz volt lefejteni, és újakat írni helyettük. Kb. 5 év kemény munkába telt.
Mi az ami leginkább segített?
A pszichiáterem, és a hitem. Meggyógyulni nekem kellett, de nagyon sok erőt kaptam hozzá Isten, és a hitem által. Amikor úgy éreztem hogy feladnám nem folytatom, akkor kaptam meg igazán azt az erőt, amire szükségem volt.
Mit tudnál tanácsolni azoknak akik érzékenyebb lelkűek, és a suliban bántásokat kapnak?
Nagyon fontos tudatosítani, hogy ezek a bántások, soha nem a bántalmazottról szólnak hanem arról, aki bánt. A fájdalom ettől nem lesz kevesebb, de át lehet keretezni ezt a helyzetet. Ezek az emberek a saját frusztrációjukat vetítik ki a másikra, és nem annak szegezik akinek mondják. Másrészről azt tanácsolom, hogy mindenképpen beszéljenek erről valakivel, még akkor is ha szégyellik, mert ez a szégyen sem az övéké, ha megnyílnak és elkezdenek beszélni jobb lesz nekik.
Hogyan tudjuk kizárni a környezetünkből a rossz példákat?
A közösségi médiában az a jó hogy megtudod válogatni hogy mit nézel, kiket követsz. Amilyen nagy veszélye van ezeknek az oldalaknak, annyit profitálhatunk belőle. Amikor elkezdtem gyógyulni, én is bekövettem egy csomó fitness oldalt, de egy idő után elkezdett zavarni hogy irreális ahogy ők élnek, és elérhetetlen számomra. Elkezdtem testpozitív oldalakat követni, amik a mentális egészséggel ugyanúgy foglalkoztak, mint az emberi test sokszínűségével.
Mit teszel azért, hogy segíthess olyanokon akik hasonló cipőben járnak?
Elkezdtem fiatal lányoknak előadást tartani. Közben rájöttem arra, hogy beszélhetek a lányoknak egy órában, hogy szeresd magad, de hogy ez a mindennapi életben hogy valósul meg, arról nem tudok nekik beszélni, és akkor tudatosult hogy írhatok is róla. Ekkor jött az instagram, sokakat megindított az, amit felvállaltam, és leírtam.
Mit tanácsolsz, hogyan reagáljon valaki, ha a környezetében tapasztalja az evészavarra jellemző tüneteket?
Sokszor tényleg ijesztő, hogy nagyon vékonyak, és az sem segít hogy nagyon sok mentális betegség van tabusítva. Az emberek mivel nem ismerik, nem is tudnak hogy hozzáállni. Elsősorban arra van szükség, hogy ezt egy szakember lássa.
De van három pontom amivel tudsz egy evészavarosnak segíteni:
- Mutasd meg hogy a világ sokkal színesebb, mint a kalória számlálás.
- Légy példa az életeddel!
- Hallgasd meg a másikat!
